2011. március 14., hétfő

Bohóc.

"Bohóc áll a porond közepén,
varázsdallamot játszik,
hol sír, hol kacag a hegedű,
néha vidám, néha fájón keserű.
Tapsol, tombol a nézősereg,
részéről, ez hála és köszönet,
mert azt látják, a porond
közepén a bohóc vidám,
s teli szájjal nevet.
Ott áll egyedül, hegedűvel
a kezében, száján széles
a vigyor, ám könnyek csillognak
a szemében, a publikum ámulva
nézi, a bohóc előadását újra
és újra kéri, senki nem figyeli,
senki nem látja, mit takarhat
a bohóc ruhája.
A sokzsebes kabát alatt,
a bohóc szívében, ott ég a
bánat, hiába a nevetés,
a játék, emlékek kínozzák,
a lelke összetört, fáj még.
Elhagyta őt a párja,
azóta egyedül – magában,
a nagyvilágot járja,
mindenhol őt keresi,
rongyos bohócruhában,
kiáll a porond közepére,
szívéből szól a zenéje,
a Kedvest idézi,
érte sír a hegedűje.
Mikor vége az előadásnak,
leveszi a bohócruhát,
arcáról lekerül a festék,
elfáradt, egyedül van,
egyedül várja az estét,
belepillant a tükörbe,
szemében fénytelen a bánat,
nem bohóc már többé,
átöltözött – lánynak.
Lelkem mélyén,
az a Bohóc én vagyok,
az én szívemben szól
a muzsika, könnyekkel a
szememben én nevetek,
az én hegedűm sírja
esténként a nevedet,
mert nincs több remény, de
reménytelenül is, én szeretek."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése